BookSelf

A könyvolvasás alapvetően magányos dolog.

Leülsz vele, mellé fekszel vagy álldogálsz felette vagy ha kalandvágyóbb vagy, akkor a villamoson, buszon kapaszkodás közben (vagy a nélkül) egyensúlyozol vele. Elvonulhatsz egy csendes sarokba vagy előveheted a tömeg közepén. És igen, még mindig az olvasásról beszélek.

Akárhogyan is, általában csak te vagy, meg a betűk. Hagyjuk most figyelmen kívül azokat, akik lopva, a dolgot az ablakon való spontán kibámulásnak álcázva vagy nyíltan átlesnek a vállad felett, csak hogy ők is láthassák, tudhassák, mert ugyebár közterület = közügy. Egy-egy hangos felröhögéssel szerezhetsz ugyan egy pár szimpátiaszavazatot a körülöttünk lévőktől, de azért ez mégsem olyan közösségi élmény, mint együtt nézni egy sorozatot a tévében, és jóízűen emlegetni a szereplők, az írók és ki tudja még ki mindenki kedves édesanyját, amiért a sztori úgy alakult, ahogy.

A könyvajánlókat is általában utólag írják, öt-, tíz-, sokpontos skálán osztályozva, hogy jó-e vagy sem. Ennek is megvan a maga értelme, hiszen ugyan ki akar rossz könyvet olvasni? Néha azért mégiscsak sikerül belefutni egy -egy húzósabb darabba, amiről már az első pár oldal után tudod, hogy ezt te sem gondolhattad komolyan. Már persze, ha szerencséd van, és nem a 568. oldalon jössz rá, hogy az erre a könyvre elpocsékolt idődet már soha az életben nem kapod vissza.

Itt jövök a képbe én. Nem, nem akarok rossz könyveket olvasni, de hogy kiéljem olvasás közbeni frusztráltságomat, úgy gondoltam belefogok egy olvasónaplóba, egyfajta könyves hogyvoltba a magam és talán mások szórakoztatására. Nem kötelezők röviden, hanem az a jófajta, klasszikus történetmesélés, saját megjegyzésekkel kiegészítve. Na, akkor ennyi elméleti felvezetés után csapjunk is a lovak, azaz -hogy stílszerű legyek- a lapok közé.