BookSelf

Egy szusszanásnyi szünet után folytassuk ott, ahol abbahagytuk. Az „istenek” csapatában játszó második szereplőnek is egy külön posztot szentelek, egyrészt mert még eléggé a könyv elején tartok, és ráérek, másrészt találtam róla néhány érdekességet. Már Bilquisnél sem volt teljes az analógia, de Bolond Sweeney barátunkkal sem járunk jobban. Annyit mondhatunk csak róla, hogy nyomokban ír mitikus elemeket is tartalmaz.

Az előbb jól lekoboldoztam, pedig valójában leprechaun, amit általában manónak fordítanak. A kobold inkább goblin vagy pixy, de egy út menti kocsmába inkább egy koboldot tudok elképzelni, mint egy manót. Értem én, hogy egy ilyenfajta csehóban az ötödik pohár bármi után ez már nem szempont, de azért mégis jobban hangzik. Szóval ezek a lények az amúgy is elég népes ír tündértársadalom magányos farkasai, talán a legismertebbek a Guiness-t vedelő turisták körében. Bár mostanában, mikor az esti főműsoridőben több hullát és csontvázat látunk a tévében, mint szúnyogot a Duna-parton áradás után, a sikolyával halált hozó Banshee bizony egyre népszerűbb. Némi internetes keresgélést követően teljes a káosz, hogyan is néznek ki ezek a manók, abban viszont a legtöbb forrás megegyezik, hogy mesterségük címere cipész, akik tündéreknek készítik a lábbelit. Mivel ezek a fránya tündérek sokat buliznak, gyűlik is szépen a sok aranypénz a manók üstjében, amit ki tudja milyen oknál fogva a szivárvány lábánál rejtegetnek. Tök logikus. Hogy ebből hogy lett érmetrükkökkel szórakozó alkoholista, azt talán csak Neil Gaiman tudná megmondani. Jó, tudom, ír sztereotípia, de még így is az aranyat be kell valahogy hozni a képbe. Az egyedüli hasonlatosság, hogy a leprechaun-nál két bőrtarisznya van: az egyikben egy ezüstpénz, ami magától visszatér az erszénybe miután a manó fizetett vele, a másikban pedig egy aranypénz, amit a szabadon engedés fejében ajánl fel az őt rabul ejtő szerencsésnek, de ami rögtön hamuvá változik, amint manó gazdája kiszabadult. Ez nem mese, ez egyenesen az adófizetők álma!

Most, hogy a mesealapok megvannak térjünk át a Sweeney barátunkra, aki annyira nem is bolond, inkább csak kicsit agresszív (az angol változat - a Mad Sweeney- ezt jobban tükrözi). A vonatkozó eredetsztori szerint Shuibhne-t, a kr.u. 8. század körül fennálló Dál nAraidi királyát tisztelhetjük benne, akit rémes modora egyszer arra a szentségtörésre (hehe) késztetett, hogy amikor meghallotta, hogy Szent Ronan templomot épít a birtokára, anyaszült meztelenül nekirontott, és a csuhást csak az mentette meg az ideje korán a mennyországba kerüléstől, hogy a királynak sürgős csatáznivalója akadt másutt.

Mindkettő Ronan, de a mi emberünk a jobb oldali…

A zabolátlan uralkodó aztán csak hibát-hibára halmozott, és a csata előtt nem csak gúnyolódott a szenteltvízen, és megölte Ronan egyik segítőjét egy lándzsával, de nagy őrjöngésében még a szent harangját is tönkretette. A zsoltárosfiú már eleve nem oké, de még a harang is! Ronan agyát valószínűleg nem a szenteltvíz öntötte el, mert menten három átkot is szórt a király fejére (a másik orca király felé fordítása nyilván nem lett volna életbiztosítás, miközben Shuibhne lándzsával hadonászik).

1. Meztelenül fog bolyongani ezentúl, annak  emlékére, amit a templomépítéskor tett.

2. A harang megrepesztése miatt, minden éles hangra a király megőrül.

3. A zsoltárosfiú megöléséért pedig lándzsa általi halállal fog bűnhődni.

 Ez aztán annyira betett a királynak, hogy amikor elkezdődött a csata, elveszette a józan eszét, és valószínűleg a fegyverét és a ruháját is, aztán fogta magát, felemelkedett a földről, és elszállít, mint a madár. Hosszú éveken át vándorolt így őrületben, míg végül Moling püspök vette szárnyai alá. Shuibhne azonban nem sokáig élvezhette a nyugalmat, mert egy féltékeny férj lándzsája hamarosan végzett vele. Szívás.

Nem sok jövőt jósolok a könyvbeli Blond Sweeney-nek, ezek után, de még pár száz oldal, és kiderül.

Manóvadászok erre-erre!